Csergő Bálint: Az Udvarhely vidéki székelykapu
Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 1999
Fájdalommal értesültünk, hogy életének 84. évében 2004. január 27-én elhunyt Csergő Bálint. Legyen ez a honlap emlék tartalmas életének!
|
ELŐSZÓ A székelykapuról terjedelmében, tartalmában és dokumentumértékében egyedülálló néprajzi kötetet vehet kezébe az érdeklődő. Csergő Bálint munkája egyaránt szól a néprajzkutatóknak, érdeklődőknek, mind a kapufaragóknak, idősebbeknek és fiataloknak. Évtizedekig tartó kutató, felmérő és értékelő munka eredménye az Udvarhely vidéki székelykapuról szóló leírás. Ismeretes, hogy a Székelyföldön az utca egyik sajátos építménye az ácsolt és faragott székelykapu. Ez nemcsak funkcionális építmény, hanem évszázadokon át díszeivel a székelység énjének megfogalmazása volt és maradt. A székelykapu állítóinak (állíttatóinak) teljes értékű szimbóluma. A kapufaragás, kapuállítás pragmatikája sok néprajzost, szociológust foglalkoztatott, mert visszamenően több évszázados múltja van. Ezt ma is igazolják az írásbeli források és a tárgyi hagyatékok. A székelység társadalmi szerveződése következtében, a szabad státus jogán, a falvak létrejöttének folyamatában és önállósulásában a legfontosabb a telkesítés volt. Ebben a folyamatban jelent meg a székely portán a ház, a gazdasági épületek és a kerítés mellett a kapu, előbb egyszerűbb, majd mívesebb (fejlettebb) formában. A kezdetleges, egyszerűbb telekkapuk voltak a későbbi ácsolt és faragott, kicsi- és nagykapuk elődei. A székelykapuk a gazdasági és társadalmi szerveződés szükségszerű építményeiként jelentek meg és tökéletesedtek a XX. század elején már ismert és elterjedt formában és megmaradtak napjainkig. A szerző a székelykapu legkifejezőbb formájának (típusának) az Udvarhely vidékén állított kaput tartja. Ácsolt és díszesen faragott kapukat még állítottak a Székelyföld más tájegységeiben is (Csík, Háromszék, Marosszék nagyobb és kisebb tájegységei), amelyeket esetenként az Udvarhely vidékivel hasonlít össze. Viszont ezeket írja le pontosan, ezekre utal, ezért viseli a kötet Az Udvarhely vidéki székelykapu címet. A kötet fejezetei a bevezető után külön-külön tárgyalják az Udvarhely vidéki székelykapu általános leírását (forma, szerkezet, díszítmény, felírások, datálások); a kapufaragókat, a székelykapu eddigi kutatóit, vizsgálóit Orbán Balázstól napjainkig. A szerző közli saját véleményét a kutatók leírásairól, rajzairól. Több helyen rámutat, az észlelt mulasztásokra és pontatlanságokra. A hagyományteremtés és hagyományőrzés kritériumait a XX. század első felében faragott és állított kapukhoz szabja. A székelykapuk leírását gazdag illusztráció szemlélteti. A rajzokat a szerző készítette. A kapuállítóknak szólnak azok a gyakorlati adatok, amelyek a kapu méreteire, a szükséges faanyagra (tölgy és fenyő), a faragás eszközeire és folyamatára vonatkoznak. Csergő Bálint kötete a székelykapu faragásának és állításának, a népi hagyomány megismerésének, átvételének és továbbításának tankönyve. Dr. Kardalus János, Csíkszereda, 1998 március |
BEVEZETŐ A székelykapu ácsolása, faragása és állítása a néprajzi-népművészeti vizsgálódás gazdag területévé vált. A székelykapuk változatai, faragványai, színei magukra terelték a szakemberek figyelmét. Míg sok más tájon módos házak előtt is jelentéktelen, jellegtelen, szokványos kapuépítmények álltak (állnak), vagy még ilyenek sem, addig a Székelyföld jó részén a szerényebb házak előtt, a falvak legeldugottabb utcáiban is egymás mellett díszes székelykapuk sorakoztak. Udvarhely vidékének egyes helyiségeiben egyaránt láthatók ma is a díszes nagy- vagy gyalogkapuk mellett, ugyanolyan szerkezetű, régi díszítményeket viselő példányok is. A székelykapuról többen írtak rövidebb-hosszabb tanulmányokat. Egyes szerzők a tárgyi vizsgálatok alapján írták le és mutatták be a székelykaput, vagy annak változatait, mint Huszka József, Szinte Gábor, Malonyay Dezső, Kós Károly, míg mások kutatásaik kapcsán tértek ki a székelykapura, mint Orbán Balázs, Cs. Sebestyén Károly, László Ferenc, Györffy István, Vámszer Gáza, Haáz Ferenc, Balogh Jolán, többen pedig az elődök közleményeire és más természetű adatokra alapozva fejtették ki nézeteiket erről az építményről. Ide sorolom Viski Károlyt, B. Nagy Margitot, Szabó T. Attilát, Kósa Lászlót, Filep Antalt és Domanovszky Györgyöt. Általános jellegű néprajzi-népművészeti munkákból sem hiányzott a székelykapuról való hosszabb-rövidebb megemlékezés. A megjelent írások (leírások) egyik jellemző vonása az a törekvés, amely a székelykapu eredetének megfejtésére irányult. A vélemények gyakran eltértek egymástól, ellentmondóak, sőt még a kérdést eldöntöttnek nyilvánító szerzők is „egy sereg problémát" megoldatlannak mondtak ki. (B. Nagy M. 1977. 74.) Maga Szabó T. Attila, akinek elméletét ma a legáltalánosabban fogadták el, kijelentette, hogy véleménye ,,... remélhetőleg... valamelyes segítséget, de egyben ösztökélést is jelent a galambbúgos nagykapu ma is álló emlékeinek kutatásában." (Szabó T. 1977. 325.) B. Nagy Margit a megoldatlan problémákat is felsorolta, majd hozzátette: „ezekre csak a tudomány mai igényeit mértékül vevő monográfia tudna válaszolni, de ehhez részletkutatások sorozatára, az anyag vidékenkénti összegyűjtésére és rendszerezésére lenne szükség." A székelykaput érdemes tovább vizsgálni és írni róla, mert sokkal több, mint egy tudományos téma, egy elméletileg döntésre váró kérdés. Ugyanakkor nap mint nap tapasztalhatjuk azt, hogy egyre többen óhajtanak székelykaput építtetni. Állandóan gyarapodik a fafaragók száma és mindezzel párhuzamosan egyre több kérdés vetődik fel a székelykapu eredetéről, jelentéseiről, népművészeti értékéről. Olyan kiadványokra van tehát szükség, amelyek nem csak a tudományos igényeket elégítik ki, hanem megfelelő formában a tömeghez is szólnak. Megfigyeléseimet alaposabban szülőfalumban, Küküllőkeményfalván kezdtem el, ahol még szép számban állnak ma is a faragott kapuk. Vizsgálódásaimat Udvarhely vidékére is kiterjesztettem. Tizenkét év alatt (1961-1973) bejártam Udvarhelyszéken 44 helységet, az elsőtől az utolsó házszámig. Feljegyeztem a kapuk fontosabb adatait, (utcát, házszámot, alakot, változatokat, szerkezeteket, díszítményeket, színeket, írott szövegeket, kapufaragókat). Rajzoltam, fényképeztem, esetenként kikérdeztem a tulajdonosokat, és módszeresen elbeszélgettem az összes ma élő népi kapufaragóval. Részleges megfigyelést végeztem Udvarhelyszék falvai mellett Háromszéken, Csíkban és Gyergyóban is. Közben áttanulmányoztam a székelykapura vonatkozó fellelhető minden írást és jegyzeteket készítettem. |
Az így összegyűlt gazdag adatbázist egészítettem ki a múzeumokban és levéltárakban talált adatokkal, és foglaltam rendszerbe. Vezérelvem a rendszerezésnél, majd az adatok további feldolgozásánál a térben és időben, az ott és akkor létező minden más adottsággal (földrajzi, természeti, történelmi, társadalmi, gazdasági, művelődési) összefüggésben való vizsgálat volt. Mindent egy folyamat részeként tekintettem. Törekedtem ugyanakkor megállapítani, hogy mi az, ami általános, jellemző, és mi a sajátos, vagy egyáltalán nem létező a székelykapun, mit jelentett ez az építmény a tulajdonos és a közösség számára, és kik az alkotói.
A leírásokban, rajzokban feltétlen tárgyi és időrendi hűségre törekedtem. Ez különösen érvényesült az építési év pontos megjelölésében, a szerkezet és a díszítés (a palmetta, a madár, a virágmotívumok, a tükör egészének) a lerajzolásában.
Dolgozatom tárgya az Udvarhely vidéki székelykapu. Területileg ezen Udvarhelyszéket vagy akár Udvarhely megyét értem, amely a történelem folyamán többször változott. A kapufaragást tekintve kisebb néprajzi tájat jelent. Székelyudvarhelyen és környékén, a Hargita és a Bucsin hegységek között fekvő helységekben (Parajd, Korond, Székelypálfalva, Farkaslaka, Malomfalva, Bogárfalva, Szentlélek, Ülke, Székelyfancsal, Székelyszentkirály, Oroszhegy, Tibód, Fenyéd, Küküllőkeményfalva, Máréfalva, Kadicsfalva, Bethlenfalva, Telekfalva, Felsőboldogfalva, Bögöz, Farcád, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Homoródalmás és Oklánd) alakult ki a székelykapunak az a típusa, amelyet Udvarhely vidékinek nevezhetünk.
A székelykapu fogalmába tartozott a háromszéki, a csíki és az Udvarhely vidéki valamint a régi Nyikó menti-sóvidéki típus (Vázlatos, faragott díszítmény nélküli alapformáikat lásd a 13.t.c, 13.t.d, 14.t.c,d és a 14. táblán). A tájtípusok között a főbb eltérések, a jellemző vonások a méretekben és arányokban a szerkezeti elemek metszésformáiban, az ívek és a kapuszárnyak alakításában, a faragványok-díszek vonalvezetésében, kivitelezési technikájában és a kapun elfoglalt helyük, egyes motívumok előfordulásában vagy hiányában, illetve gyakoriságában mérhetők le. Továbbá a geometrikus és növényies díszek egymáshoz viszonyított mennyiségi arányában, a festésben, a galambdúc - ha van ilyen - egy vagy kétsoros formájában, a zábéköz és a kapuív középdísze alakításában nyilvánultak meg. A gyalogkapuknál az eltérések jóval kisebbek.
A tájtípusokon belül is kisebb területenként, falucsoportonként is léteztek jellemző vonások, amelyek alapján beszélhetünk altípusokról is. Így például Csíkban jól körülhatárolhatók a kászoni, altsíki, felcsíki és gyergyói kapuk. Az Udvarhely vidéki kapuk között meghatározhatók a szentegyházi-kápolnása, homoródmenti, küküllőmenti, nyikómentk sóvidéki és bosnyákmenti székelykapuk jellemző vonásai. Köztük az eltérések főképpen egyes díszítő motívumok gyakoriságában és azok vonalvezetésében, valamint egyes szerkezeti elemek eltérő metszésformáiban nyilvánultak meg.
A szakirodalomban a legtöbbet az Udvarhely vidéki kaputípussal foglalkoztak. Leírásban, rajzban, fényképeken a leggyakrabban ennek díszítményeit vizsgálták, magyarázták, dicsérték vagy marasztalták el a kutatók. Továbbá a legtöbb következtetést, sokszor az összes székelykapukra való általánosítás igényével, ebből a típusból vonták le.
A kutatók érdeklődésének érthető okai voltak, mert itt állították a legtöbb kaput a többi erdélyi tájegységekhez viszonyítva. Ugyanakkor ez volt a legdíszesebb. Figyelmüket az is felkeltette, hogy a többi székelyföldi táj egységhez viszonyítva az aránylag rendezetlenebb falvakban, keskeny telkek és szerényebb házak előtt is ilyen nagyméretű és díszes kapuk sorakoztak és sorakoznak ma is.
Tárgyi vizsgálataim és összehasonlításaim meggyőztek arról, hogy a leírások és rajzok nem voltak mindig pontosak. Előfordultak kihagyások, több esetben díszeket, motívumokat, elemeket tévesen erőltetetten magyaráztak. Megállapítottam azt is, hogy a leírásokban, képanyagban nem a legjellemzőbb, a legsikerültebb példányokat, hanem az elvétve előfordulókat szerepeltették.
Úgy vélem, mindezek a tények indokolják, hogy az Udvarhely vidéki székelykaput újra elemezzük.
Az Udvarhely vidéki székelykapu gyakorlati rendeltetésű építmény. Mint ilyen, mindig a bekerített telek utcára néző oldalán állt. Szérű, csűröskert vagy udvarbeli kapu rendeltetéssel egyetlen székelykapu sem állt, ilyenekről régebbi adatot sem találtunk.
Udvarhely vidékén a falusi telkek túlnyomó része téglalap idomú, szalagtelkek és egyik keskenyebb oldalukkal néztek a terepviszonyok (domborzat, vízfolyás) szerint haladó útra, utcára. A települések változó típusúak, kivéve az utóbbi időkben keletkezetteket, ahol a telkek szabályosan kimértek, és amelyek bizonyos rendezési elgondolás szerint sorakoztak. Kivételt képeztek természetesen a falvak későbbi terjeszkedésével létrejött részek, ahol a telkek méreteit és formáit a tulajdonban lévő terület fekvése, nagysága, rendjét pedig egyéb megfontolások is befolyásolhatták.
Közismert tény, hogy a székelyek legfőbb gazdasági tevékenysége és jövedelemforrása inkább az állattartás volt, a földművelés csak kiegészítette azt. Ennek következtében a telken a legfontosabb építmény a csűr volt, amely szokás szerint, még évszázadunkban is a telekalakításkor elsőnek készült el. Ez volt terjedelmében is a legnagyobb épület a telken, a házkörüli gazdasági tevékenység legfőbb helye. Minden más építkezési, udvarrendezési szempontot az udvarhoz és a csűrhöz kellett igazítani.
A kaput is úgy kellett elhelyezni, hogy ne csonkítsa az udvar terét és biztosítsa a legrövidebb, legegyenesebb utat a szekérrel való bejárás és az állatok számára. Másik követelmény volt, hogy a gyalogbejárón át az ember is a legrövidebb úton, a szekérbejáró terének zavarása nélkül juthatott az udvarba. Ezekhez a szempontokhoz igazították a kapu szélességét, eszerint építettek jobbos vagy balos kaput. Ha a telek utcai frontja elég széles volt, a kaput úgy állították fel, hogy a szekérbejáró pontosan egy irányban legyen a nagy csűrkapuval. Ellenkező esetben kissé jobbra vagy balra helyezték, hogy a ház eresze, tornáca, feljárója ne legyen akadály a szekérrel való járás útjában. Szintén gyakorlati, de esztétikai megfontolásokból is, a házat a telek vonalától egy-két méterrel bennebb építették. A kaput és a hozzá csatlakozó kerítéseket pedig a telek határvonalába helyezték el. Így a ház utcára néző ablakai alatt térség keletkezett, amely üresen maradt és virágokkal ültették be. Ezek a kicsi virágoskertek, az eléjük gondosabban megépített léces kerítésekkel kora tavasztól késő őszig nyíló virágaikkal kellemes színfoltjai voltak a falvaknak.
Napjainkban falvakon megcsappant a kicsi virágoskertek száma a többszöri út és utcaszabályozások, szélesítések, egyenesítések miatt.
A szűkebb utcákban a kaput nem állították a telek vonalával párhuzamosan, hanem kissé arra fordították, amerről a szekérrel bemehettek. Az olyan utcákban, ahol a szekér mindkét irányból érkezhetett, a kaput arrafelé fordították, amerről gyakrabban bejártak.
A díszes faragott kapu a Székelyföldön funkcionális volt, amelyet a legjobban az a tény igazol, hogy eldugott helyeken, szűk és rövid zsákutcákban levő egyetlen vagy néhány telek előtt is ugyanolyan díszes kapukat találhatunk, mint a főút mentén. Az is előfordult, hogy a telek a főúttal határos volt, a díszes nagykapu mégis a keskeny mellékutcából nyílott, mert onnan esett szembe az udvar és a csűr.
Nincs még egy népművészeti tárgy, amely olyan monumentális, reprezentatív volna, elkészítése annyi eszközt és olyan sokoldalú tudást, ízlést igényelne, annyi jelentést hordozna, mint a székelykapu. Hogy milyen volt és hogyan alakult a mai napig az Udvarhely vidéki székelykapu, azt a helyszínen és a múzeumokban talált 1364 kapu vizsgálatára alapozva igyekszem bemutatni. A megvizsgált 1820-ig épített kapukat és a későbbieket évtizedek szerint csoportosítottam. A vizsgálataim idején a még álló 1265 példányt az alábbi két táblázatba foglaltam:
Az előbbi két táblázatba foglalt kapukon kívül, a szükséges összehasonlítások céljából a helyszínen vizsgáltam meg a nyikómenti és a sóvidéki ma még álló fűrészfogazatos nagy- és gyalogkapukat. Továbbá megvizsgáltam a csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, sepsiszentgyörgyi és budapesti múzeumokban található példányokat, valamint több csíki és gyergyói helység ma is álló kapuit. Szükség szerint hivatkozom az előttem járó kutatók által bemutatott olyan kapukra, amelyeket magam nem tanulmányozhattam, illetve ma már nem léteznek.
Az Udvarhely vidéki székelykaput, az eddigi gyakorlattól eltérően, nem egyenkénti leírásával ismertetem. Célom azt bemutatni, ami a leggyakoribb, ami általános, jellemző. A kapuk egyedi leírása túlságosan nagy teret igényelne és ismétléseket jelentene.
Csergő Bálint