A kapuszárnyak (nyílók)

SzL: A nagykapu félig deszkázott s félig léces. Az ősi motívumú lécek lándzsa alakúak. Visszamaradt az ősi kapukon. Két deszkakapun a mai napig es lehet látni. Hegyes lándzsa alakú es van. Én az enyémet tulipán mintájúra csináltam, szintén evvel a görbe lándzsával.
Csergő Bálint Udvarhely vidékén a múlt századi kapuk túlnyomó többségén csak egy nagy kapuszárny volt. Kivételt elsősorban ott találtunk, ahol az udvar szintje befelé emelkedett, s a nagy kapuszárnyat egy darabban nem lehetett volna egészen hátranyitani. Kifelé csak azért sem nyílt soha, mert az utcát elzárta volna. A kettős kapuszárny előfordult még a szokásosnál szélesebb kapuknál, általában a rangosabb, módosabb családok telkei előtt. Itt is inkább a nagy kapuszárny súlyát osztották meg, vállalva egyéb hátrányokat.
A gyakorlati szerepű kapuszárnyaknak fontos követelménye, hogy minél szilárdabb felépítésűek, tartósak és mégis könnyűek legyenek, hogy minél kevesebb erőkifejtéssel, rövid idő alatt nyitni csukni lehessen. A régi kapuk szárnyain látszott a legjobban, hogy az építmény rendeltetése elsősorban gyakorlati célt szolgált. Csak később látszott a reprezentációs szándék, ami a szárnyak egyre díszesebbé alakításában nyilvánult meg.

A gyakorlati szerepű kapuszárnyaknak fontos követelménye, hogy minél szilárdabb felépítésűek, tartósak és mégis könnyűek legyenek, hogy minél kevesebb erőkifejtéssel, rövid idő alatt nyitni csukni lehessen. A régi kapuk szárnyain látszott a legjobban, hogy az építmény rendeltetése elsősorban gyakorlati célt szolgált. Csak később látszott a reprezentációs szándék, ami a szárnyak egyre díszesebbé alakításában nyilvánult meg.

Az Udvarhely vidéki kapu kicsi nyílója mindig egy darabból állott, amely a második zábéról nyílt. Vázát a tölgyfából faragott vaskosabb sarokfa és a vékonyabb ütközőfa, valamint a beléjük csapozással vésetekbe illesztett, fa- vagy vasszegekkel megerősített három vízszintes heveder alkotta. A vázra elülről szegezett borító 5-7 szál fenyődeszka, vagy kb. 110 cm magasságig fenyődeszka, azon felül fenyő lécezet volt. Előfordult az egészen deszkázott kapuszárny felső harmadának fűrészelt díszítése, illetve rácsozása. A deszkázat, lécezet mindig függőleges irányú volt. A középső és felső hevedert kívülről egy-egy szál vékonyabb és keskenyebb borítódeszkával takarták. Összeállítás előtt a váz részeit és a burkoló deszkát meggyalulták.

Az egy- és kétrészes nagy kapuszárny hasonló felépítésű, de hosszabb és vastagabb deszkából készült. Ezt a sarokfa felső, illetve az alsó heveder szögletébe átlósan támaszkodó, ferde irányú ún. támasztóheveder erősítette. Különben ez a heveder az egyetlen elem, amelynek szimmetrikus társa sincs a kapun. Támasztóheveder nélkül a szárny, nagyobb méreteinél és súlyánál fogva elferdült, lerokkant volna. A váz deszkával való borítása hasonló volt a kicsi kapuszárnyéhoz, de a deszkás-léces változatnál a deszkázat valamivel magasabb, felért a középső heveder szintjéig. Többször előfordult, hogy a kicsi kapuszárny egészen deszkázott, a nagy kapuszárny pedig deszkás-léces volt, vagy éppen az ellenkező esetet is láthattuk.

Udvarhely vidékén kezdetben mindkét kapuszárny teljesen deszkaborítással készült. Későbbi és mindenképp indokolt a felső rész lécezése-rácsozása, mert azzal könnyebbé tették a szárnyakat, csökkentették a szél nyomását, mutatósabbá, szellősebbé tették az egész kaput.

A kapuszárnyaknak ilyen egyszerű szerkezete és formája tökéletesen megfelelt minden követelménynek: eléggé szilárd, tartós, nem jelentett túlságos megterhelést a zábéknak és sarkaknak, könnyen kezelhető és javítható volt.

Udvarhely vidékén a múlt századi kapuk túlnyomó többségén csak egy nagy kapuszárny volt. Kivételt elsősorban ott találtunk, ahol az udvar szintje befelé emelkedett, s a nagy kapuszárnyat egy darabban nem lehetett volna egészen hátranyitani. Kifelé csak azért sem nyílt soha, mert az utcát elzárta volna. A kettős kapuszárny előfordult még a szokásosnál szélesebb kapuknál, általában a rangosabb, módosabb családok telkei előtt. Itt is inkább a nagy kapuszárny súlyát osztották meg, vállalva egyéb hátrányokat.

A nagy kapuszárny két testre osztásának számos hátránya volt. A bejáró közepén egy földbe rögzített tartó tuskóra volt szükség, a két ütközőfa alá. Ez a tuskó könnyen megsérült, elferdült. Az ütközőfák felső végeit sem lehetett rögzíteni, úgy a két kapuszárny hamarosan eltávolodott egymástól, vagy egymásra csukódott. A nyitás és csukás is hosszadalmasabban ment. Ha a szárnytestek elferdültek, önmaguktól is könnyen visszacsapódtak. További hátrány, hogy az egyik szárny kinyitva takarta a gyalogbejárót, a lépcsőt. A két test egymáshoz zárását sem lehetett tökéletesen, tartósan megoldani. A gazdagabbaknak impozánsabbnak látszó forma kellett, amelyet nem népi faragók nagy előszeretettel készítettek, de nem érte meg a hagyománytól való eltérés, mert kevésbé felelt meg a gyakorlati célnak.

Az Udvarhely vidéki székelykapu szárnyai, deszkázata, lécezete követték a kapuívet, nem lehetett egyenes vonalú vagy tompaszögű háromszög. Újabban keletű Udvarhely vidék a kapuszárnyak lécezete, amely nem ér fel a kontyfáig (szemöldökfáig), lándzsa vagy tulipán alakban végződik.

A kapuszárnyak, a fenyőfa ismert tartóssága és gyakori használata ellenére is, több mint száz évig eltartottak. Gyakoribbak a járművek által okozott rongálódások. Ha gondosan javítgatták, majd egy idő után új borítást szegeztek rájuk, az egész kaput kiszolgálták. Az újabb kapuszárnyakat javításkor ritkán készítette kapufaragó, vagy hozzáértő ács és ezért a legtöbb esetben nem az eredeti formában állították vissza. A teljes deszkázat, lécezés felcserélése ilyenkor rácsozattal történt. Ha régi kapuk eredeti formáit akarjuk rekonstruálni, a kapuszárnyak esetében nagy figyelemmel kell eljárnunk.