Bizonyára Önök is ismernek olyan embereket a környezetükben,
akik kitűznek maguk elé egy célt, és azt mindenképpen el is érik. Tudnak küzdeni,
van kitartásuk, vagyis az áhított cél érdekében mindent megtesznek, sőt ha akadályba
ütköznek netán, akkor sem adják föl, küzdenek tovább. (Netán éppen Önök azok.)
Az ilyen embereket csak tisztelni, becsülni lehet. Ismerünk azonban olyan
embereket is, aki tudnak ugyan lelkesedni, ha valami felkelti érdeklődésüket,
de amilyen hirtelen támadt lelkesedésük, oly gyorsan el is lobban bennük a
láng. Amúgy Hübele Balázs módjára. Ők azok, akikben
nincs megfelelő kitartás, nincs meg a veszteni tudás képessége, tehát az első
kudarc után feladják a küzdelmet, nem harcolnak tovább. Mindez egyfajta emberi
gyöngeség. Valamikor az életük során valami elveszett bennük, s ezt a
későbbiekben sem találják meg. Több mindent tehetünk velük. Biztathatjuk őket,
kinevethetjük őket, sajnálkozhatunk rajtuk, megvethetjük, lenézhetjük őket, és
még sorolhatnám, de úgy hiszem, mindezek alapjában véve nem változtatják meg az
életüket.
A délibábok hőse, nemes csengésű stanzákban írott verses regény. A
könnyen hevülő és gyorsan kiábránduló magyar természetet rajzolja főhősében, Hübele Balázsban. A rajongó, “romantikus” ábrándozással, a
jövőt megszépítő álmodozással, hittel való keserű, önironikus
és egyben fájdalmas leszámolás ez a mű. Hőse az 50-es, 60-as években felnőtt
nemzedék jelképe. Jóravaló tehetség, tele van jó szándékkal. A hősi nagyság, a
nemzetért való tettek vágya fűti. Egyik ábrándból a másikba szeret bele, de
egyik mellett sem tart ki. Folyton új eszme után kapkod, s minden rajongása
szétpukkan. Csak álmodozni tud, dolgozni nem, kitartó munkára képtelen. -
Először forradalmat szító tragédiát akar írni, majd
Garibaldi seregébe lép, hogy felszabadítóként térjen vele vissza hazájába.
Később tőkés vállalkozásokba kezd, ipart akar teremteni - angol mintára -
szülőföldjén, de ez a szándéka is csődbe jut, mert sem önmagát, sem környezetét
nem ismeri valóságosan. Végül - ifjúkori szerelmét is meggyalázva - visszahullik
oda, ahonnan társai nagyobb része el sem indult, s ahonnan az ő kiszakadása is
csak látszat volt: a vidéki földbirtokosság tehetetlen és reménytelen világába,
öncsaló ábrándhiteibe. Maga Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok
mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan,
mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti ki, s
irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb, emberibb állapot
eljövetelében.
E kiváló alkotás apropója számomra az 1848-49-es
Szabadságharc és Forradalom ünnepe. A “nagy nemzedék” leszármazottainak sorsára
miként hat a hős apák tette? Változtat-e valamit az utódok életében, vagy csak
dicső emlék marad?
Hübele Balázs szerint semmi sem változik, minden ugyanúgy
halad tovább, mint eddig. A század hatvanas éveiben (Arany László hőse szerint)
egyáltalán nem tud újat felmutatni a nemzet. Arany László azonban, a hőséről
alkotott véleménye alapján, másként gondolkodott. Szerinte az ország igenis
újul, változik, halad a fejlődés útján. A következő részlettel bizonyítom a
fentebb állítottakat:“
Ó,
édes a költői lelkesülés,
Míg
röpke terveket foganszva, vagy
Élvezve
ihlet perceit, hevűl és
A
múzsa csókjain kéjelg az agy;
De
kínos a vajúdás és a szülés,
A
kotló költőnek fájdalma nagy
Merengni
édes, képzelegni jó,
Hanem
soká nő meg az embrió.
El kell ismernem, nem könnyen emészthető lektűr Arany
László műve, ha valaki azonban mégis végigolvassa a míves sorokat, gazdagabb
lesz egy nyelvi csodával, a tizenkilencedik század második felében használt
beszédstílus ismeretével, amely mai értelemmel olvasva talán körülményesnek
nevezhető, de mindenképpen elmegyönyörködtető. Meg is vádolták Arany Lászlót,
hogy nagyhírű apja írta helyette a művet.
Végül két számomra nagyon is tetsző sorral búcsúzom:
“Születünk fog, haj és illúziók nélkül;
meghalunk fog, haj és illúziók nélkül.”
Kellemes olvasást kívánok!
Rumán Sándor